.jpg)
Hamvas Béla írja, hogy a modern társadalmakban az emberek életenergiáinak zömét az életkellékek megszerzése köti le, nem maga az élet. Az emberek öregkorukig azzal foglalkoznak, hogy a színvonalas élet kellékeit (hétvégi ház, új autó, új bútor, modern technikai eszközök, divatos ruhák) gyűjtögetik, ez elviszi az energiáikat, és arra már nem jut idő, hogy ezekkel a kellékekkel harmoikusan és örömtelien éljenek. Ehelyett gyilkolják egymást a családtagok a drága pénzen megvett tárgyak között.
Az ember úgy érzi: ahhoz, hogy egyszer majd harmonikusan élhessen, ilyen kellékekkel kell magát felszerelnie, s a mai folyamatos technikai fejlődés mellett rendszeresen újítani kell ezeket a kellékeket. Csak a életre nem kerül így sor soha...
Egész nap dörgött, villámlott, nem volt nehéz 48 óra alatt elfelejteni, hogy három hétig rekkenő hőség volt és mindenki jammerolt, hogy ez ELKÉPESZTŐ meleg, ilyen emberemlékezet óta nem volt...stb. Pont ugyanúgy, amikor télen napokig esett a hó. Olyan sem volt emberemlékezet óta. Csak éppen pont egy éve télen. Amikor kisütött a Nap, azonnal indulni kellett, mert indulni kell ez nem kérdés. Egyébként amilyen az Anyja, olyan a gyerek is (nyilván más esetben az Apja), nekem is már mehetnékem volt. Irány a könyvtár. Igen, az alsóörsi könyvtár. Egy intellektuel barátnőm hívta fel rá a figyelmem, aki egy hosszú félreértés folytán néhány évig a Balatonnál lakott. A könyvtár bejáratánál egy néni közölte, hogy sajnos zárva vannak, csak az idősek klubja van nyitva. Vilmosnak kikerekedett a szeme- “Idősek klubja? Anya, te nem ezt mondtad?!”-, erre nem számított, bár arra már felkészítette magát, hogy itt biztos csak régi könyvek lesznek, de mindegy akkor is választ néhányat. Mindennap olvas, egy hónapja vagyunk lent a Balatonon, de már három könyvet bevágott. Olvasásból természetesen kettest kapott az iskolában. (Egyes a legjobb.) 
Kiosztottuk a pénzt, fejenként 500HUF. Használati utasításként kapták, hogy ebből kellene finanszírozni- “Mi az a finanszírozni? Fizetni kisfiam.”- az extra kívánságokat, úgymint focis kártya, extra fagyi, extra üdítő, újság...egyebek. Mindkettő hozta a pénztárcáját, a kisebbik még egy nagy táskát is hozott, amibe bekerült maga a pénztárca. “Egy táska pénz.”.jpg)
Tegnap komoly vita alakult ki arról a rádióban, hogy az emberek a munkahelyükön használhatják-e az internetet, és ha igen, akkor mire. A munkáltatók örjöngtek, hogy mindenki internetezik és nem dolgozik, emailezik, csetel, fészbukozik. Ezért persze a legtöbb helyen letiltották a közösségi oldalakat. Érdekes ez, mert nem is olyan régen, amikor még nem volt internet, akkor az emberek cigizni, meg kávézni jártak ki a munkaidejük alatt, vagy telefonálgattak a céges vonalasról. Vagy halálra unatkozták magukat és akkor szóba sem került, hogy “letiltom az unatkozást”. Emlékszem, hogy Anyukám az Út-és Vasútépítő mittudomén minek nevezték akkor vállalatnál dolgozott az V. kerületben. Ott volt egy kollégája, bizonyos János- annyira előttem van a pali-, aki soha, de soha nem csinált semmit. Utólag azt gondolom, hogy valami beépített ember lehetett, mert egyébként “kisfőnök” volt azon a részlegen. Volt néhány papír az asztalán, de soha nem írt rá semmit. Ellenben az asztala a fal mellett volt amihez mindig nekidőlt. Amikor éppen nem, akkor viszont egy ceruzával a falon lévő halvány mintákat satírozta. Egy héten kb. háromszor benéztem Anyukámhoz a munkahelyére, ott tartózkodtam kb. húsz percet. Az alatt az idő alatt János folyamatosan grafitozott oldalsó pózban tartva magát. Ha kiszámolom, hogy naponta minimum háromszor húsz percet firkált, az hetente öt óra, havonta húsz kárbaveszett, semmirekellő óra. Ehhez képest a facebook vagy pár email, netán néhány internetes oldal elovasása szerintem smafu.
I. Büdöske, orgona, kutyatej, furcsa fehér gyöngyvirág, azálea. Igen, megvan a „new business”: virágbolt! Neeem. Anyák napja. Kezdjük a büdöskével. Csodaszép, papírtartókában, egyenesen az ovis anyák napjáról, Kópé készítésében. Rajta a jele, a zászló. Volt vers is, közben bohóckodás, de persze szem nem maradt szárazon. Ott volt a nagymama is, külön büdöske neki is.
Kicsit félve írom le ezeket a sorokat, mert az utóbbi időben csak olyan gasztro-öko-bio beszélgetéseket hallgatok, olvasok, amelyben a résztvevők nagyon vágják a főzést, mint olyat. Főznek ilyet, főznek olyat, odadobnak ilyen sütit, beteszik-kiveszik a tepsit és még élvezik is. Őszintén élvezik. Legalábbis nekem így jön ez le. Hallgattassék meg a másik küzdő fél is.
Ma Kópé magához kéretett és suttogó hangon megkérdezte, hogy szerintem a nyuszi, aki elszórta a kertben a kis apróság-ajándékokat, az "beöltözött" nyúl vagy igazi? Gondolkodtam egy kicsit és arra jutottam, hogy ha így rákérdez, akkor megmondom neki az igazat. Azért kontroll kérdésnek megkérdeztem előbb őt. 
Eszembe jutott az a látszólag közhelyes téma, hogy személy szerint menynyire nem teszek semmit a Földért. Kicsit patetikusan hangzik, de mégis mennyire igaz és mennyire illik rá az a nagy igazság, hogy az a kapcsolat, amiből állandóan csak kivesznek és sosem tesznek bele, egyszer véget ér. Persze néha elolvasom az interneten a tudományos élet legújabb környezetvédelmi felfedezéseit, és tátott szájjal bámultam Dániában a szélerőműveket, de ez azért nem valami „actionable”. A környezetvéd␣ barátnőimtől mindig meghallgatom a tennivalókat, de valahogy sosem hittem benne, úgy meg elég nehéz. Most, hogy beazonosítottam ezt az egyszerű szabályszerűséget – miszerint kapok, de nem adok- elkezdett foglalkoztatni a dolog. El is döntöttem, hogy nem leszek tagja a globális felmelegedés elleni küzdelem amatőr szövetségének, vagy a Greenpeace magyarországi leányvállalatának. Nem fogom szedni mások után a szemetet a hegyekben, és biztos, hogy nem fogom kikötözni magam a Lánchídra nemtetszésem jeléül. Kizárólag a mikrokörnyezetemben gondolkodom, őket próbálom rávenni a tudatosabb környezetvédelemre. Ha a gyerekek megszokják ezt az életformát, akkor azt felnőttkorukban is alkalmazni fogják, a barátaiknak is el fogják mondani. Így terjed majd az ige. Először is mostantól visszautasítok minden „nájlon” zacskót, amit rám akarnak sózni a vásárlások során. Valamelyik nap számoltam: egy nap alatt hat kis zacsit és négy nagyobbat kaptam. Ha minden héten háromszor vásárlásra adom a fejem és a pénztárcám, akkor – átlagosan hat „nájlonnal” számolva – hetente 18-20 zacsi, havonta 72-80, évente több mint nyolcszáz(!) zacskó. Oké, ez akkor letudva. Minden ásványvies palackra rálépek – lehetőleg úgy, hogy már üres, mert az ellenkezője is előfordult már –, és elviszem az oviba, mert ott gyűjtik. A kupakot külön elteszem, mert azt a kikötőben gyűjtik egy beteg kislánynak. (Az üzleti modellt nem vágom, hogy hogy lesz ebből pénz, de szerencsére ez nem az én dolgom.) Tamás javasolta, hogy a szénsavmentes palackokat, ha üresek, még rálépés előtt még egyszer megtölthetnénk csapvízzel, az lenne az igazi „recycling”. (Olyan, mint a nagymama által lefőzött zacc a háborúban, csak kevésbé okoz hasmenést.) Környezetbarát mosószert és tisztítószert vásárolok még akkor is, ha a mosás vagy takarítás után napokig orrcsipesszel kell járnunk, mert annyira büdösek ezek a szerek. Nem mosok annyit– ez lesz a legnehezebb –, ami annyi áldozatot kíván a családtól, hogy a koszos zoknikat kifordítom-befordítom jelleggel kell hordaniuk. Valamint egy koszcsík nem koszcsík felkiáltással újrahordhatóvá teszem a gyerekek ruháit. Tamás ebből a szempontból jól jár, neki kijár a napi váltás. Mégiscsak ő a családfenntartó. Nem engedem ezer évig a vízcsapot fogmosás előtt, várva Vilmost, hogy végre elkezdje suvickolni a fogait – azzal fenyegetem, hogyha így folytatja, előbb vagy utóbb Barbarossa fogaival fog versenyezni a Karib-tenger kalózaiból – vagy a fogai helyét. Nem használunk majd folyékony szappant, hanem veszek jó pár bioszappant, és azokkal mossuk kezeinket. Nem hagyok feleslegesen bedugva semmi elektromos szerkót, kihúzok mindent. Megpróbálok nem napi száz kiló szemetet felhalmozni, hanem újrahasznosítok. Nem tudom még, hogy mit, de majd kitalálom, a lényeg a ráhangolódás, a ráutaló magatartás. Azt hiszem, hogy a házi komposztálástól még eltekintek, de bízom benne, hogy az sincs már olyan messze. (Nekem erről mindig a szilvapálinka jut eszembe, de csak a tanulatlanságom miatt.) Ültetek. Minden évben eltervezzük, hogy a karácsonyfát kiültetjük, de valahogy mindig csak a következő év karácsonyán jut eszünkbe a tavalyi elültetendő. Ültetek. Fűszernövényeket, virágokat cserepekbe. Majd utánajárok, hogy mi kell ehhez, meddig kell leásni, locsolás. Legalább van látható eredmény, azonnali feedback. Nő vagy elhervad. Úgyis ez a lényeg.
- Két napig voltam NY-ban, de olyan, mintha heteket töltöttem volna ott. Olyan dolgok történtek, amiből ha kinyugodom magam- Zazi szövege-, akkor írok egy könyvet. Nem emlékszem már, hogy mennyit meséltem, de azt biztos nem, hogy találkoztam az esküvőn- ahol Andyvel lehetett két percet beszélni- egy rég elfeledett unokatestvéremmel a testszínű ruhájában, ami konkrétan messziről olyan volt, mintha pucér lenne. Amikor közeledett felém úgy éreztem azonnal elsüllyedek, hogy egy meztelen magyar pont az én rokonom? Mondjuk az mindent vitt, amikor bezártam magam a toalettbe és egy világhíresség-aki mellesleg a menyaszony volt- szabadított ki. Itt vége is lett a vicces résznek. 
- Lilu eszembe jutott a filmes eseted az amerikaival. Remélem már túl vagy rajta, nem lehet mindent ennyire megélni.- nézett rám Zsófi, ahogy haladtunk a kávézó felé. Senki nem hív már így csak az ezerévesbarátnőim. 
Öt éve, amikor eljöttem az eddig leghosszabb ideig tartó munkahelyemről, akkor a szokásos búcsúbeszéd helyett körbeküldtem egy részletet Esterházy Péternek a Mindentudás egyefenén (copyright by Superman) tartott előadásából. Az "évforduló" kapcsán valaki írt, hogy megvan-e még nekem, mert eszébe jutott. Nekem is eszembe jut sokszor. Olvassátok.
Írom a második könyvet, amiben tervezem, hogy írok a barátnőkről, lesz egy kis retro vonulat a könyvben. Megtaláltam a levelezésünket a 80-as évekből, amikor az volt a divat, hogy minden délután és persze a nyarakon leveleket írtunk egymásnak. Érdekes elolvasni ezeket két szempontból is. Egyrészt azért, mert nagyon sok idő eltelt azóta, most látom csak igazán- kellő önismerettel-, hogy kit-miért választottam barátnőmül, látom, hogy most hol vannak, én hol vagyok, merre tartok. Másrészt együtt élek egy óvodás és egy iskolás barátkozós korszakkal is. Ez a kettő együtt néha nagyon érdekes gondolatokat ébreszt bennem. .jpg)
Annak idején biztos voltam benne, hogy V. orvos lesz a farsangon, tekintve, hogy az apja az, így könnyű lesz a jelmezkészítés. Mondtam is, hogy hozzon majd orvosos táskát, fonendoszkópot stb. Mondta, hogy szerinte inkább az anyja révén szociológusnak kellene öltöznie, tarisznyával, alföldi papuccsal. Hiába mondtam, hogy én egyáltalán nem ilyen egyetemista voltam, akkor még nem ismert, úgyhogy ez a mai napig aktuális téma köztünk. Napokig 
Ezen a héten a turboWeekenden síelünk. A helyszínre Magyarországról 25 óra és 15 perc alatt lehet elautózni. Az igazi megszállottaknak ez nem probléma. Krisár Csilla Mária (45) igazi megszállott, de nem elsősorban a síelés, hanem a munkája miatt. Hosszú évekig Oslóból irányította Magyarországra a norvégokat, mostanában Budapest-és Osló között ingázik. Tanít az egyetemen, mellette több magyarországi norvég film, színdarab fordítása fűződik a nevéhez. 
Vasárnap újabb kiruccanás a közeli hegyekbe- télen itt mindenki síel, így az én ellenérveim megválaszolatlanok maradnak-, de ez már csak másfél mil. (1 norvég mérföld 10 km), s utána indulunk is vissza Osloba. Fincsi lesz lezuhanyozni, átöltözni, mert ez nem véletlenül maradt ki a szombat esti programból. Vizes blokk, de még angol WC sincs a hüttében, csak kétüléses budi, ahol párosan szép az élet. Az enyém ugyan nem, vannak titkok, melyeket nem szellőztetünk meg, friss levegőn sem. Víz tehát akkor van, ha hozunk magunkkal vagy elcsúszkálunk érte a patakhoz. 
Öt éves kor körül adva van a sport-kérdés. Valaki előbb beindul, és pár hónaposan jár úszni a gyerekkel, vagy két-háromévesen leküldi a fekete pályán a gyerekét. Nekem nagyon bizar térdig érő vízben hajlongva állni a többi egyrészes fürdőruhás, kissé lepattant Anyukával várva, hogy legyen egy botrány amikor valamelyik gyereknek elengd a pelus és elindul a "korhadt fatönk a Dunán." (Ezt szó szerint idéztem egy úszos anyutól.) A nagyobbik volt az első kisérleti alany, a kisebbikkel minden máshogy történt.
"Én még most is csak 
Azért vannak vicces story-k. Tavaly évkezdetkor megyek a suli felé délután, jön velem szembe a tanárnéni és látom az arcán, hogy valami lesz.
Uzoni Balázs (37), Vodafone
.jpg)
Köszönöm a sok visszajelzést, ígérem, hogy minden bejegyzés optimista, örvendezős lesz. A tematikát úgy képzeltem, hogy a blog első részében egy ideig a mindennapok dominálnak, a végén mindig folytatom a Játszó tér kisregényt, hogy OLVASSATOK, OLVASSÁTOK. A jelen nem más, mint olyan események, amelyek veled is megtörténnek, te is rácsodálkozol, nevetsz rajta csak mire hazaérsz elfelejted. Én meg leírom. Ebből lett a Játszó tér is, ebből lesz a folytatása is.
Utolsó kommentek