Azért vannak vicces story-k. Tavaly évkezdetkor megyek a suli felé délután, jön velem szembe a tanárnéni és látom az arcán, hogy valami lesz.

- Jaj, szegény V. hallom, hogy mi történt nyáron a kikötőben!

- Hát igen, igen...- pár év alatt azért megedződtem annyira, hogy nem kérdezek vissza azonnal.

- Végül, hogy tudtátok kiszedni a vízből?

- Kihalásztuk, nehezen ment, meg mérges is voltam.- válaszoltam, és eszembe jutott, amikor ruhástul “véletlenül” beesett a vízbe egy haverjával.

- Az a lényeg, hogy a nagyrésze meglett! Szép napot! 

Kicsit zavarba hozott, befelé menet törtem a fejem, miután egyértelmű volt, hogy nem a testek beeséséről van szó. De akkor miről? Megrögzött kételkedő és bizalmatlan Anya révén, nem tértem azonnal a tárgyra, megvártam míg előjön a farbával.

- Anya az van, hogy ma kellett tudod leadni a nyári magyar feladatlapokat. 

- Amiből már a harmadik napon levált az első három oldal. Nem baj, maradt még vagy huszonöt, nem?- és ekkor beugrott a téma.

- Na, az van, hogy K. néninek azt mondtam, hogy sokszor a klubban csináltam a feladatokat és kivittem a stégre (sójára) és az egyik nap annyira koncentráltam, hogy nem vettem észre és befújta a szél a Balatonba a lapokat.

- V. ez nem igaz, vicces a történet, de szerintem máskor gondold meg, hogy mit mondasz.

- Anya, mindegy, hogy mit mondok, akkor is balhé van. Arra gondoltam, így legalább érdekes... Bevallottam, hogy nincs meg, Anyaaaa. Oké, igazad van.

Eszembe jutott a híres professzor, aki soha nem töltötte ki a kórlapokat, aztán egyszer jött egy nagy ellenőrzés, kérdezték, hogy hol vannak az iratok. Nem találta sehol. De volt mondjuk 200 db. 

-Hétvégenként a hajómon töltöttem ki őket, és egy nagy szélvihar befújta az összeset a Balatonba!- mondta és jegyzőkönyvbe vették. V. is ismerte ezt a történetet, százszor elmesélte az Apja.

Folytatásos kisregény

Játszó tér - negyedik részlet

Az első gyereknél még nem vezettem, gyalog nyomtuk a köröket a belvárosban. Most, hogy „kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be” furikázunk a gyerekekkel, teljesen más világot élek. A vállalati autó volt életem első autója, aminek okoztam néhány kellemetlenséget (első kiállásnál nem jött le, hogy ha tolatok, és közben jobbra kanyarodom, akkor elviszem a bal oldalon álló villanyoszlopot), de a kol- légáimhoz képest még így is egy jó közepes koccoló voltam. Ez a Honda most viszont elég jól fut. Érdekes, hogy egy fokozattal lejjebb kell váltani. Tehát: amit eddig hármasban

19éreztél, az most már kettesben is eljöhet, akár. Négyest gyakorlatilag nem is használtam még, ami nem azért van, mint a KRESZ vizsgán, hogy az első etapnál páros lábbal rúgtak ki, mert városban hetvennel mentem (4-esben). Hátul a vizsgáztatónak lebegett a haja a Suziban.

Kópé átesett élete első betegségén, amit csak a második napon sikerült detektálnom. Mivel Zazi egyéves koráig nem volt beteg, el sem tudtam képzelni, hogy miért meleg a feje egy ilyen kisbabának. Aztán egy tisztább pillanatomban betoltam a hőmérőt... Jobban lett, ami annyit jelentett, hogy csak óránként kellett beüzemelni az új „extra szuper design award”-os porszívót, hogy kivegyük az orrából, amit ki kell. Ami a gyógyszer businesst illeti, itt van pl. a szóban forgó elég drága gyógyszer, amit kisgyerekeknek adnak (és csecsemőknek). Az üveg (azaz a kiszerelés) extra nagy; az adag, amit adni kell a gyereknek, az extra kevés. A szert tizenkét nap után ki kell dobni, tehát: gyakorlatilag az üveg több mint 3/4-e a kukában landol. Persze senki sem sajnálja, mert örül, hogy végre vége.

Kópéval megjártuk a kórházat is. Az egészségügyi kapcsolatnak köszönhetően viszonylag gördülékenyen mentek a dolgok, csak engem rémisztettek meg nagyon, aztán mint a dominó: én Ákost rémisztettem, aki rohant oda, ő + én pedig az egész családot. Délelőtt hazaküldtek minket azzal, hogy próbáljunk „középsugaras” vizeletet venni a gyerektől egy kémcsőbe. O.K. Gyerek a pelenkázóra, pelus le, nézegetés... várakozás... középpáholy. Ákos közli, hogy ilyen feladatokat a kórházban annak idején a kezdő nővéreknek passzoltak le, mert annyira munkás dolog. Várakozás... Semmi. A gyerek tök jól van, nevetgél, nézeget, érdekli, hogy mi a fenét nézzük ott lent. Én adok neki enni (az úgyis bármikor bejön neki), mert úgyis utána szokott üríteni. Eszik, közben belementünk valami témába és... érzem a meleget a ruhámon. Na, ezt lekéstük. Ákos hozza a bögrét, hogy talán ebbe könnyebb lesz belecéloztatni. Jön is, de szegény gyerek annyira megijedt, hogy abbahagyta, mert mi meg felordítottunk (konkrétan én), hogy JÖÖÖÖÖN. Aztán meglett persze.

A gyermekbetegségekkel kapcsolatban ekkor kezdett olyan érzésem lenni, mint amikor fiatalkoromban edzésre jártunk, és a hétfői futóedzésen a lefutott harminchárom kör után az öltözőbe menet „megkért” az edző, hogy fus- sunk már még négy kört. A kórházban lemérték a bébit, majdnem hat kilogramm, amit jó tudni, mert úgyis min- denki ezt kérdezi, én meg nem tudom, mert a születése óta nem mértem. Aztán meg azt kérdezik majd, hogy hány foga van. Azt sem tudtam sosem Zazinál; mindig azt mondtam, hogy 15. Néztek is. Ezután időarányosan emeltem a tétet.

Itt volt a doktornő és mondta, hogy az anyatej kulcstényező a gyógyulásban is. Zaza húsz hónapos koráig küldte az anyagot. A végén, amikor megjöttem délután a vállalattól kiabált az ajtóban: „”Anya, anya, tejet, tejet!!!” Azt mondják (többek közt), hogy pl. a memória fejlesztésében is rend- kívüli szerepe van az anyatejnek. A jó múltkorában (ez a szó is Ákosé, illetve a betegeié volt, amikor megkérdezte, hogy mióta fáj neki ez vagy az) valamelyik anyuka kérde- zi a gyerekét: „Andriska, miben aludtál ma az oviban?” Andriska: „Nem tudom.” Anyuka odafordul: „Zaza, miben aludt Andriska?” Zazus: „Harisnyában és pólóban.” Anyuka: „Jó, de milyen szín␣ harisnyában?” (Ez már szemét kérdés.) Zaza: „A világoskékben.”

Esténként Kornél eléggé nyomta a gombot. Konkrétan: kisebb megszakításokkal sírdogált. Közben Zazi szalámis kenyeret kért. Paprikát is. Meg uborkát. Meg Kubut. Ha ezeket elsőre kitettem neki, akkor nem kérte, köszönte. Meg a Mézga a számítógépen. De az a jelenet (keressem meg), amikor Géza hátrafordul és ÚGY néz (szemöldök fel), erre Paula azt mondja, hogy... Áthidaló jelleggel be- tettem a Belgát. (Nem a ronda számokat, az nekem sem jön be.) Csak a vicceseket. Úgy éreztem, hogy ez passzol most leginkább:

„Ha szemezek vele, akkor az a baj. Ha nem szemezek vele, az a baj... ...Hogyha belelátok a fejedbe, az a baj. De ha nem látok bele a fejedbe, az a baj.

Ha felveszem a papucsot, az a baj. Ha nem veszem fel, felfázok, az a baj... ...Az a baj, kell valami? Kell vala- mi? Iszol valamit, az a baj?”.

Jött a következő szám a Belgától, ami a lottózásról szól. Azt ne mondja senki, hogy még soha nem gondolkodott, hogy mit kezdene az összeggel! Arra gondoltam, hogyha nem tudok semmi életképeset kitalálni elfoglaltságnak, akkor profesz- szionális lottózó leszek. Mindenképpen lesz lottótokom, az a kis műanyag lottótartó, amit az igazán elszántaknál lehet csak látni. Kombinációsat teszek majd meg – amiről soha nem tudtam, hogy micsoda –, az alapvető. Megyek jóshoz, meg számmisztikushoz, mindent beleadok majd.

„Lottó, lottó, heti remény: fecni x-ekkel. Nem kell többé spekulálni, havi fixekkel. A Lópici Gáspárt láttam nemrég az Örs vezér téren, magam is dobtam szelvényt, még az Örs vezér téren. Ha megnyerem veszek egy bármit, akárhol. Kint leszünk végre a k...ból, Helló postás, na mi van? Számla: bagatell. Díj: bagatell. Csek: bagatell, ba-ga-tell! Ha-ha-ha-ha-ha-ho-ho-ho-ho-hi-hi-hi-hi...“