Ma olvastam egy interjút egy komoly (hír) TV műsorban dolgozó híres anyukától. Attól még, hogy nincs TV-nk persze elolvasom, hogy miket nyilatkoznak akiknek belülről is jön a TV. Arról beszélt, ami egy örökzöld, tök unalmas téma, miszerint család vagy karrier. Elmesélte többek között, hogy ő minden nap fél8-ra  ér haza és fél9-ig minden percét a gyerekeivel tölti. Keveset van vele, de az minőségi. Falom ezeket a szavakat.

Vacsora, játszás, fürdetés, jókedv. Ha minden nap percre pontosan fél8-kor zörög a kulcs a zárban, akkor vacsora- ami már készen várja az asztalon a családot- 15 perc, ami azt jelenti, hogy 5 perc nyammogás után 10 perc lapátolás, beszélgetés közben nincs mert akkor kifutnak az időből. A vacsora után 25 perc játszás, ami azt jelenti, hogy minden nap be kell találni a közepébe, nincs unatkozás, nincs rosszul kiválasztott játék, nincs vita, hogy a vesztes gratulál a nyertesnek és nem ordítva üti őt, ezután a puzzle világversenyt nélkülük nem rendezik. Fürdőszobába parancsolás első szóra, nincs NEEEM, nincs pillanat!, maximum az lehet, hogy MANEFÜRÖDJÜNK! 15 perc fürdés, ami akár még elegendő is lehet, 5 perc alatt megtelik a kád vízzel, 10 perc pancsipancsi, közben lehet igazgatni az egész nap alatt leolvadt sminket, hogy a papának is meglegyen a nő-élmény. 30 másodperc alatt a romok eltakarítása, fogmosás kétnaponta, tükörben nézegetés tilos. Esti mese 5 perc, ezt néha a fürcsiből kell ellopni, hogy tökéletes legyen az este. Mi van?! Nem értem, hogy mi értelme van ezeknek a cikkeknek, de kétségtelen, hogy én is elolvastam, írok is róla, biztos megérint a dolog.

Folytatásos kisregény 

Játszó tér- harmadik részlet

Szerintem kétféle terhes van: az egyik nem bírja, ha kérdezgetik, viszont megsértődik, ha senki nem hívja fel; a másik fajtának (ide tartozom én is) pedig bejön, ha valaki érdeklődik. Szóval minden rendben volt, készültem a hétvégi hegyi túrára, ide az utca végébe, tekintve, hogy évszázados melegrekord közelgett, amiről köztudott, hogy egyáltalán nincs hatással a várható szülés időpontjára. Állítólag ugyanekkor, csak más médiumban jósoltak hidegfrontot is, mindegy, ez máris bonyolult. Egyik nap az egyik kedves érdeklődőm javasolta, hogy igyak biomálna teát, az természetesen segíti a dolgok előrehaladtát, de a bioboltban csak a biopogácsáig jutottam. Nem siettettünk semmit, kellemes az itthonlét, mindenre volt időm, amit azért meg kell tanulni élvezni. Még egy adminisztratív hír: Kornélnak fogják hívni a bébit, ami nem volt egyszerű dön- tés, bár Zaza is majdnem Kornél lett... Nekem először nem tetszett, de kettő az egy ellen nem volt könnyű érvelnem. Ami a végső lökést hozta: a szülés előtt pár héttel találkoztam egy háromlányos anyukával a közért-parkolóban és bemondtam neki a nevet. Gondoltam, neki aztán tudnia kell, hogy mi a jó fiúnév! Nagyon lelkes volt, egész hosszú véleményt mondott arról, hogy ez még tulajdonképpen Zazának is milyen frappáns lesz, hogy így fogják hívni a testvérét. Ezek után én is (mintegy saját ötletként eladva magamnak) eldöntöttem, hogy tök jó név. Az anyukával egyébiránt mindösszesen háromszor beszéltem életemben. A férjem szerint egyáltalán nem vagyok befolyásolható. A szülés előtt már két nappal szinte biztos voltam benne, hogy pár perc és megszülök, mert jöttek a fájások („do not worry”, nem fogom részletezni), el is kezdtem járkálni (ez bejött először is, mármint az első gyereknél), aztán elálmosodtam és visszafeküdtem. Zaza mostanában éjszaka átteszi a székhelyét hozzánk, úgyhogy nagyon romantikus volt (nincs tévénk, de egy ilyen filmet biztos, hogy megnéznék), mert fogtam a kezét és vártam a testvérét...Reggel minden úgy történt, mint eddig évek óta (kávé, kókadozás), de azért Ákos itthon maradt, hátha mégis menni kell. Aztán végül bement dolgozni, mert ugye azt mégsem mondhatja mostantól kezdve napokig akár, hogy „bocs, szül a feleségem... bocs, mégsem”. Gyakorlatilag a kezdetektől fogva ködösítek, hogy mikorra vagyok kiírva. Megnéztem a könyvben, minden tankönyvi, azaz ezek a kezdeti fájások (a vajúdás első szakasza). Innentől kezdve még 4-6 órától egy napig tarthatnak. Ez jobb, mint a konfidencia intervallum. Január 12-én megalakult a családi bridge csapat. Ugye ehhez négyen kellünk. Ki is számoltam, hogyha mondjuk Kópé 13 évesen már megtanulna bridzselni, akkor még mindig csak 2018-at írunk. Addig megfogadom Ákos intelmeit, miszerint ne csak egy-egy részt fussak át a bridzs könyvben, hanem olvassam el elejétől a végéig, hogy ne fordulhasson az elő, hogy a parti közben azt mondom, hogy „jaj, elnéztem” – és ezzel teljesen használhatatlan dolgokat kommunikálok a kezemben lévő lapokról. Meglesz. A szülésről annyit, hogy éjfélkor kezd␣dtek a fájások – leszámítva az előző napot, ami maximum hascsikarás volt –, három óra körül értünk be a kórházba. Itt megállnék egy pillanatra: megyünk be a kórházba, tök sötét van, hideg, fájások... stb. A bejárat előtt még valamiért visszanéztem (kicsit sem teátrális, ahogy írom, de így volt), és találtam a földön kétezer forintot! Fájások ide vagy oda, azért fel- markoltam az összeget. A gyerek bankár lesz. A kitolás szakasza nem az én műfajom, de a jó hír az, hogy ezt lehet gyakorolni, mármint a levegővételt, úgyhogy ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülök, akkor előtte majd jól begya- korlom. A vajúdós rész nem kevésbé kellemetlen. Én nem tudom elképzelni, hogy vízben (elsüllyednék) vagy labdán (elgurulnék) vajúdjak. Az is fájt, ha véletlenül hozzáértem a falhoz. A lényeg, és tényleg ez a lényeg: egészséges a bébi. Ez számít, a többi az nem. 

Zazusnak minden elismerésem, nagyon jól veszi a kistestvér-akadályt. Elbeszélése alapján számára az volt a legemlékezetesebb, amikor bejött a kórházba és megette a levest, amit ott adtak. A taktikánk az, hogy ne forgassuk fel fenekestül az életét, ezért minden úgy ment, ahogy eddig. Járt oviba, amikor eszébe jutott, akkor kistesózott. Nekem sajnos nincs testvérem, úgyhogy nem tudom, hogy milyen, de biztos, hogy nem lehet könny␣. A felállás az volt, hogy Zaza a KANBOJ (nem tévedés, nem cowboy, ő így mondja), Kópé pedig a sherif. Amikor hazahoztuk a gyereket a kórházból és letettük a hálószobában a nagy ágy kellős közepére, az ágy két szélén ebédeltünk (túrógombóc torkon le), mert azt hittük, hogy ha egyedül hagyjuk, legurul (kb. fél év múlva tud ilyet). Illetve: úgy próbáltam elaltatni, hogy én is becsuktam a szemem, gondolván, hogy jó példát mutatok neki. Csak kés␣bb derült ki, hogy kb. egy-két hónapig a bébi szinte nem is lát semmit. Zaza lassan kezdte egész komolyan fontolgatni, hogy testvére lett. Ez verbálisan annyi, hogy néha megkérdezte: „Neki is te vagy az anyukája?” Fizikálisan pedig a görögdinnye zöldségesnél történő kiválasztására hasonlító mozdulatokat tett. Ezt egyébként sosem értettem, és meggyőződésem, hogy a többség nem is tudja, hogy mit csinál, amikor elkezdi ütögetni a dinnyéket. Szívesen megkérdeznék erről ezer főt, hogy ugyan már mit gondol, milyen hangot kellene hallania. Szóval „tapogatta-lapogatta” a fejét, én meg nem mertem rászólni, nehogy elidegenítsem őt. Néha megszagolta a fejét, akkor olyan, mint a sárgadinnye kiválasztása. Azt már jobban értem, ha nincs illata, akkor vissza a többihez. (Folyt.köv.)