Írom a második könyvet, amiben tervezem, hogy írok a barátnőkről, lesz egy kis retro vonulat a könyvben. Megtaláltam a levelezésünket a 80-as évekből, amikor az volt a divat, hogy minden délután és persze a nyarakon leveleket írtunk egymásnak. Érdekes elolvasni ezeket két szempontból is. Egyrészt azért, mert nagyon sok idő eltelt azóta, most látom csak igazán- kellő önismerettel-, hogy kit-miért választottam barátnőmül, látom, hogy most hol vannak, én hol vagyok, merre tartok. Másrészt együtt élek egy óvodás és egy iskolás barátkozós korszakkal is. Ez a kettő együtt néha nagyon érdekes gondolatokat ébreszt bennem.
Itt egy levél részlet 1990-ből: “Néha azon gondolkodom, hogy vajon lesznek-e még olyan régi “fortunás”, “agárdos” bulizások. Fogunk-e még úgy “pezsegni”, ahogy a tavalyi meg az azelőtti nyarakon? Mindig másokkal ismerkedtünk, minden alkalommal szóba elegyedtünk valaki új emberrel, nem? Azt hiszem, hogy ez már nem nagyon lesz így. De lehet, hogy már nem is ez a fontos. Úgy érzem, hogy nem olyan fontos számomra, hogy új emberekkel ismerkedjek, amikor ott vannak a régiek is. Fontos persze, hogy nyitott légy, de az újakkal már nem olyan erősek a szálak. Talán az egyetem lesz az utolsó ilyen nagy lehetőség, amikor megismerkedünk emberekkel. Szerinted miért könnyebb fiatalon barátokat szerezni? “
Olvastam egy könyvet, Heller Ágnessel készítettek egy nagyobb lélegzetű interjút. Több gondolat is megmaradt bennem, ide ez illik: “Akik egészen fiatalon ismerkedtek meg, azok egy idő után szétfejlődnek. Sokszor előfordul, hogy akik annakidején jól összeillettek, mára már nem illenek össze. Ezt nehéz a csalódás fogalmával leírni, bár néha így fogalmazzák meg maguknak az emberek. De nem okvetlenül kell csalódás ehhez: szétfejlődés ez,és kész. Két személyiség szétmegy, az egyik az egy felé, a másik a másik irányba, és egyszerűen már nincs közük egymáshoz.”
Utolsó kommentek