Eszembe jutott az a látszólag közhelyes téma, hogy személy szerint menynyire nem teszek semmit a Földért. Kicsit patetikusan hangzik, de mégis mennyire igaz és mennyire illik rá az a nagy igazság, hogy az a kapcsolat, amiből állandóan csak kivesznek és sosem tesznek bele, egyszer véget ér. Persze néha elolvasom az interneten a tudományos élet legújabb környezetvédelmi felfedezéseit, és tátott szájjal bámultam Dániában a szélerőműveket, de ez azért nem valami „actionable”. A környezetvéd␣ barátnőimtől mindig meghallgatom a tennivalókat, de valahogy sosem hittem benne, úgy meg elég nehéz. Most, hogy beazonosítottam ezt az egyszerű szabályszerűséget – miszerint kapok, de nem adok- elkezdett foglalkoztatni a dolog. El is döntöttem, hogy nem leszek tagja a globális felmelegedés elleni küzdelem amatőr szövetségének, vagy a Greenpeace magyarországi leányvállalatának. Nem fogom szedni mások után a szemetet a hegyekben, és biztos, hogy nem fogom kikötözni magam a Lánchídra nemtetszésem jeléül. Kizárólag a mikrokörnyezetemben gondolkodom, őket próbálom rávenni a tudatosabb környezetvédelemre. Ha a gyerekek megszokják ezt az életformát, akkor azt felnőttkorukban is alkalmazni fogják, a barátaiknak is el fogják mondani. Így terjed majd az ige. Először is mostantól visszautasítok minden „nájlon” zacskót, amit rám akarnak sózni a vásárlások során. Valamelyik nap számoltam: egy nap alatt hat kis zacsit és négy nagyobbat kaptam. Ha minden héten háromszor vásárlásra adom a fejem és a pénztárcám, akkor – átlagosan hat „nájlonnal” számolva – hetente 18-20 zacsi, havonta 72-80, évente több mint nyolcszáz(!) zacskó. Oké, ez akkor letudva. Minden ásványvies palackra rálépek – lehetőleg úgy, hogy már üres, mert az ellenkezője is előfordult már –, és elviszem az oviba, mert ott gyűjtik. A kupakot külön elteszem, mert azt a kikötőben gyűjtik egy beteg kislánynak. (Az üzleti modellt nem vágom, hogy hogy lesz ebből pénz, de szerencsére ez nem az én dolgom.) Tamás javasolta, hogy a szénsavmentes palackokat, ha üresek, még rálépés előtt még egyszer megtölthetnénk csapvízzel, az lenne az igazi „recycling”. (Olyan, mint a nagymama által lefőzött zacc a háborúban, csak kevésbé okoz hasmenést.) Környezetbarát mosószert és tisztítószert vásárolok még akkor is, ha a mosás vagy takarítás után napokig orrcsipesszel kell járnunk, mert annyira büdösek ezek a szerek. Nem mosok annyit– ez lesz a legnehezebb –, ami annyi áldozatot kíván a családtól, hogy a koszos zoknikat kifordítom-befordítom jelleggel kell hordaniuk. Valamint egy koszcsík nem koszcsík felkiáltással újrahordhatóvá teszem a gyerekek ruháit. Tamás ebből a szempontból jól jár, neki kijár a napi váltás. Mégiscsak ő a családfenntartó. Nem engedem ezer évig a vízcsapot fogmosás előtt, várva Vilmost, hogy végre elkezdje suvickolni a fogait – azzal fenyegetem, hogyha így folytatja, előbb vagy utóbb Barbarossa fogaival fog versenyezni a Karib-tenger kalózaiból – vagy a fogai helyét. Nem használunk majd folyékony szappant, hanem veszek jó pár bioszappant, és azokkal mossuk kezeinket. Nem hagyok feleslegesen bedugva semmi elektromos szerkót, kihúzok mindent. Megpróbálok nem napi száz kiló szemetet felhalmozni, hanem újrahasznosítok. Nem tudom még, hogy mit, de majd kitalálom, a lényeg a ráhangolódás, a ráutaló magatartás. Azt hiszem, hogy a házi komposztálástól még eltekintek, de bízom benne, hogy az sincs már olyan messze. (Nekem erről mindig a szilvapálinka jut eszembe, de csak a tanulatlanságom miatt.) Ültetek. Minden évben eltervezzük, hogy a karácsonyfát kiültetjük, de valahogy mindig csak a következő év karácsonyán jut eszünkbe a tavalyi elültetendő. Ültetek. Fűszernövényeket, virágokat cserepekbe. Majd utánajárok, hogy mi kell ehhez, meddig kell leásni, locsolás. Legalább van látható eredmény, azonnali feedback. Nő vagy elhervad. Úgyis ez a lényeg.