Ezen a héten a turboWeekenden síelünk. A helyszínre Magyarországról 25 óra és 15 perc alatt lehet elautózni. Az igazi megszállottaknak ez nem probléma. Krisár Csilla Mária (45) igazi megszállott, de nem elsősorban a síelés, hanem a munkája miatt. Hosszú évekig Oslóból irányította Magyarországra a norvégokat, mostanában Budapest-és Osló között ingázik. Tanít az egyetemen, mellette több magyarországi norvég film, színdarab fordítása fűződik a nevéhez.
Ma megint néhányan rám csodálkoztak, mikor a -14 fokban megláttak a Karl Johans gaten a havas jégbordák tetején, full glanz-ban egyensúlyozni, de nem volt erőm visszamosolyogni. Túlélő módusban haladtam rendületlenül a Norvég színház felé, ahol egy remek előadást láttam Lars Noren-tól. A nagy péntek esti viking ivászatra sem volt esélyem, mert a hagyományokhoz illően, szombat reggel én is hétvégi sítúrára indultam.
Tizenegy átvacogott, csípős tél után sem tanultam meg az időjárásnak megfelelően öltözködni annak ellenére, hogy kedvenc mottómat unalomig ismétlik Norvégia minden szegletében: Nincs rossz idő, csak rossz ruha. A vikingek nem pusztán megszokásból mormolják az örökigazságot, hanem mert a hideg ellen tényleg van az az öltözet, amiben védekezhetünk, csak legfeljebb nem olyan dögös, mint a kapucnis bőrkabátom vagy a lovaglócsizmám. De ez a dresszkód vagy bennünk van genetikailag, vagy tényleg meg kell fagyni egyszer-kétszer ahhoz, hogy átlagos európai műveltséggel és hőérzettel megértsük ezt a parancsolatot. A tavak környéke és a hegyek ismét megteltek pirospozsgás népekkel. A kisembereket, akik még nem tudnak járni csak jó esetben ülni, behajították a szánra leginkább hasonlító csuszkába, amit a derekukra kötözve húztak maguk után a szülők, de aki már egy kicsit is elindult - mondjuk a 2. életévét már betöltötte -, nem úszta meg izzadság nélkül. Felkötötték rájuk is a sítalpakat és a világ legtermészetesebb módján nekivágtak a sok kilométeres túrának. Ilyen ismeretlen megmérettetések előtt én is úgy érzem magam mint egy kisgyerek, csak azzal a piciny különbséggel, hogy ők mikor sítalpat kapnak a lábukra, ösztönösen elindulnak és csuda technikával száguldanak, fékezni tudnak, a megállásról már nem is beszélve, míg én mindenféle kontroll vagy tudatosság nélkül sodródok amerre a lécem visz.
A norvégok a természetben mindig köszönnek egymásnak, ez is hagyomány. Engem rendszeresen leszúrnak, hogy mekkora furkó vagyok, amiért nem üdvözlöm az ismerősöket, csak azt felejtik el tisztázni magukban, hogy én ott kinn a hóban az életemért küzdök ennyi év után is, és nem bírom a szembejövőket bámulni, mert minden erőmmel a mozgásomra kell figyelnem. Ezért mostanában a kietlen hegyhátakat szeretem, ahol kevés az ember és nem kell még társadalmi életet is élnem a lejtőkön. Kedvemre megállok ha bírok, kaparok magamnak egy ülőkét a hóban és elfogyaszthatom a norvég standard uzsonnát, ami egy termosz forró kakaó, egy nápolyis szelet és egy narancs. Ettől aztán megint turboba kapcsolok és igyekszem a 20 km-et minél előbb letudni. Eddig még mindig sikerült, de mire hazaérünk a hüttébe, jószerint már magyarul se beszélek. Hogy mondhatnék bármit is, mikor a gyomromig minden szervem lefagyott, s kiolvadásom közben leírhatatlan fizikai fájdalmat érzek. A vacsora nagyszerű, a konyha alatti pincelukból előhúzzuk a füstölt báránysonkát, mellé héjában sütünk egy kis krumplit a kandallóban és házi sört iszogatunk. A pattogó tűz mellett csak azon gondolkodom, hogy ők vajon mitől ilyen kiegyensúlyozottak, lehet, hogy mégis klímatikus oka van ennek a fene nagy nyugalomnak és választani kell? Ha a száraz aszfalt mellett maradok, akkor örökös harc, bizonytalanság, s a végén ott a magány, ha pedig a nyugalomra vágyok, akkor azt csak is kizárólag a jégbordák hátán lehet megteremteni?
Vasárnap újabb kiruccanás a közeli hegyekbe- télen itt mindenki síel, így az én ellenérveim megválaszolatlanok maradnak-, de ez már csak másfél mil. (1 norvég mérföld 10 km), s utána indulunk is vissza Osloba. Fincsi lesz lezuhanyozni, átöltözni, mert ez nem véletlenül maradt ki a szombat esti programból. Vizes blokk, de még angol WC sincs a hüttében, csak kétüléses budi, ahol párosan szép az élet. Az enyém ugyan nem, vannak titkok, melyeket nem szellőztetünk meg, friss levegőn sem. Víz tehát akkor van, ha hozunk magunkkal vagy elcsúszkálunk érte a patakhoz. Hazafelé az autóban már hívom is a kedvenc éttermemet, hogy náluk vacsorázunk, csak szabaduljak meg előbb a szagos gönceimtől, ha erre jártok, ki ne hagyjátok. Egy könnyű lazacos vacsorával zárjuk a hétvégét, aztán sipirc haza, mert másnap lesülve, kipihenve, jókedvűen illik megjelenni a munkában, ahogy azt a többi pirosorrú, kékfogú, zúzott bokájú is teszi.
A hétvégén itt fogyasztottunk, innen tájékozódhatsz a norvég síterepekről:
http://www.hiof.no/index.php?ID=9674
http://www.sydost.no/index.php?option=com_content&view=article&id=15&Itemid=4
http://www.sielok.hu/siterepek/norvegia/
http://www.ski-norway.co.uk/
(Köszönet Krisár Csilla Máriának)
Utolsó kommentek