Az első könyvem ott kezdődött, hogy Linda kihagyhatatlannak tűnő lehetőséget kap New York-ban, hogy első könyvét megfilmesítse egy amerikai-magyar producer segítségével. A repülőúton unaloműzés gyanánt felidézi magában az elmúlt egy évet a családi vicces történetekkel és ott zakatol a fejében férje kérdése, a "hogy képzeled el az életed a következő tíz évben". Az amerikai kaland viccesre sikeredik, találkozik a producerrel egy híres színésznő esküvőjén a parkban, ahol összefut rég nem látott másodunokatestvérével is, majd beszorul az elit mellékhelységébe, ahonnan maga a menyasszony szabadítja ki. És ott ért véget, hogy esküvői tanu lesz, majd lerogy egy fotelba, elalszik és azt álmodja, hogy mindez meg sem történt vele...
A második könyv hol máshol kezdődhetne, mint a repülőtéren.
- Késik a gép.- olvasta hangosan Zsófi és lerogyott egy székre. Biztos voltam benne, de csak azért mert Gréti ül rajta. Világ életében mindig mindenhonnan elkésett és ezért soha nem kért bocsánatot. Ilyen szituációban kétféle ember van: az egyik hosszasan elnézést kér és megmagyarázza, hogy miért késett, a másik nem szól egy szót sem. Egy ideig zavart ez a viselkedés, de aztán az évek során annyira megszoktam, hogy tőle elfogadtam ezt a bunkóságot.
Nem tehet róla.- olvastam Zsófi gondolataiban és erre kitört belőlünk a nevetés. Leginkább azért, mert nem voltunk abban biztosak, hogy nem azért késik a gép, mert Gréti lekéste az indulást, de mivel 15 éve ezzel a járattal utazik és mindenkit ismer, megvárták.
- Igyunk egy kávét, meghívlak, ne aggódj.- tettem hozzá,mert biztos voltam Zsófi nemleges válaszában. Húsz éve ismerem és tudom, hogy nincs nála rendesebb lány a Földön, de smucigabb sem.
- Minek igyak ötszázért egy kávét, amikor nemsokára százért ihatom otthon a Nespressot?- méltatlankodott.
- Lehet, hogy sokat kell még várnunk, ma még nem ettem semmit, úgyhogy gyere, arra van a kávézó!- húztam magammal, mint egy bevásárlókocsit. Tizenöt évesen még arra gondoltam, hogy majd 25 körül ő is belátja, hogy vannak helyzetek amikor nem nézi az ember, hogy mennyibe kerül egy kávé, hanem megveszi és megissza. Harmincöt felett tudom, hogy Zsófi életében soha nem fordulhat elő ilyen, hiszen akkor az akkurátusan felépített Zsófi-saving rendszer összedőlne. Attól még mi jókat tudunk dumálni, hogy ő spórol én meg nem, vagy csak kampányszerűen. Nem ez az a pont, amely karbantartja a barátságunkat lassan huszonöt éve.
Nem volt egyszerű elindulnom időben, a kiadóban a fapuma órákig beszélt a semmiről, közben már négy ebédet megfőztem fejben, háromszor nyitottam és csuktam a noteszem és kétszer megcsörgettem saját magam a telefonomon, hátha észreveszi magát. (I love iPhone!) Nem. Mert szereti hallani a hangját. Tudtam, hogy teljesen felesleges bemennem beszélni vele, mert már az első találkozásnál kiderült, hogy semmilyen szinten nincs meg a kémia köztünk, ezért írhatok én bármilyen jó gyerekkönyvet, akkor sem fogja megkönnyíteni nekem a kiadást. Eggyel sajnos nem számolt: a főnöke nagyon kedvel, ezért kénytelen volt fogadni. Amikor a negyedik recept is megvolt és már csütörtöknél tartottam a “mit főzzek a családnak?” kezdetű heti szenvedéseimmel, akkor kezdtem mocorogni, olyan idegesítően. Főzni senki nem tanított, nincs ilyen szép történetem, hogy amikor a nagymamám vagy anyukám állt a konyhában, én ültem és ők diktálták a recepteket, mindig ott szorgoskodtam körülöttük...stb. Nincs. Nagymama istenien főzött, de mivel 70 év volt a korkülönbség köztünk és ez sosem csökkent, ezért abban az életkorban amikor ő fözött engem ez a téma nem érdekelt. Anyukám maximum három dolgot tudott jól főzni, a többit mindig későn kezdte el csinálni- karácsonykor úgy öt óra körül kezdett el krumplit pucolni a majonézes krumplihoz-, úgyhogy esélyem se volt eltanulni a fortélyokat. Mondjuk elég nagy kicseszésnek tartom, hogy most, hogy megmutathatna néhány dolgot, már nem teheti.
Amíg itthon evett a két gyerek közül valaki, addig a Nagynéni jött és főzött, ott csak annyi volt a dologom, hogy: “Hát ez hihetetlen finom volt! Ez szuper!, Ezt el nem hiszem, hogy ennyire jó lett!” Most meg van ez a mindennap főzök téma- kivéve a hétvégén-, ami gúsba köt. Ráadásul én találta ki. Amikor Zazi iskolás lett és elkezdett rendszeresen sportolni, minden este felfalt volna fél kg kenyeret 20 deka bármivel. Na, egy ilyen nagy zabálás után döntöttem úgy, hogy egy életem egy halálom főzni fogok, mert ellenkező esetben Zazi pár hónap múlva eléri a karácsonyfadísz súlyhatárt, amiből gondolom nehéz lenne visszahozni őt. (Rendes férfiember 100 kg alatt karácsonyfadísz mondást láttam magam előtt a döntésnél.) Hozzáteszem, hogy a gyerek 36 kiló körül van, tehát egyáltalán nem kövér, de hasra hajlamos típus, hogy úgy mondjam. Lassan egy éve tart a főzőcske, én is maximum 3-4 dolgot tudok, de azt legalább időre elkészítem. A család férfi tagjai minél idősebbek, annál elfogadóbbak a témában. Kópé ha nem tetszik neki a kaja, akkor már nem mond semmit csak annyit, hogy ma üres kenyeret kérek enni. Gondolom abban még nem csalódott. Zazi egy ideig próbálkozik, majd a negyedik falat után jelzi, hogy nagyon jó, még enni fog belőle, de már most szól, hogy utána egy kőrözöttes kenyeret kér paprikával. Ákos mindent megeszik. Volt is ebből baj. Legutóbb a marha szelet sülve-főve okozott nem kis problémát. Rókakoma benézett éjszaka. Ez azért nem enyhe kritika. Ahogy haladtunk a reptéren eszembe jutott a tavalyelőtti kalandom az amerikai ügynökkel. Nem túl jó emlék, de mennyire igaz az, hogy az idő mindent megszépít. Ez olyan klasszikus majdnem sikerült történet volt. Mi is mond erre Csernus? A kudarc és a nem sikerült között az a különbség, hogy az utóbbinál mindent megpróbáltál, de valamilyen külső körülmény miatt nem sikerült. Jól van, könnyű azt mondani.
Fotó: http://vardaybela.blogspot.com/2009/08/ido-kerdese.html
Utolsó kommentek