Köszönöm a sok visszajelzést, ígérem, hogy minden bejegyzés optimista, örvendezős lesz. A tematikát úgy képzeltem, hogy a blog első részében egy ideig a mindennapok dominálnak, a végén mindig folytatom a Játszó tér kisregényt, hogy OLVASSATOK, OLVASSÁTOK. A jelen nem más, mint olyan események, amelyek veled is megtörténnek, te is rácsodálkozol, nevetsz rajta csak mire hazaérsz elfelejted. Én meg leírom. Ebből lett a Játszó tér is, ebből lesz a folytatása is. 

Uszoda szituáció szárazon

Tegnap az a különös helyzet adódott, hogy Kópéra a keresztapja vigyázott, amíg én Vilmost elvittem-megvártam-hazavittem a vizilabda edzésről. Ez két dolog miatt érdekes: egyrészt mert ez idő alatt általában Kópét kell elfoglalnom, ami jó időben könnyű, mert kimegyünk a közeli játszóra, sétálunk. Rossz időben mehetünk a MOM-ba intézkedni, de ezt sem lehet ugye minden másnap. Marad az olvasás, szinezés, nézelődés, ami nem mindig komlett program. Vagyis: tök unalmas. Másrészt így alkalmam adódott arra, hogy ott várakozva nézzem az embereket. Semmi mást nem csináltam, mint egy jól kiválasztott pozícióból néztem a népet.

Ez az uszodai szituáció egy process dolog. A gyereket/gyerekeket oda kell vinni, át kell öltöztetni, meg kell várni, fel kell öltöztetni, haza kell vinni. A helyszín viszonylag rendben van, mert nagy a tér, van büfé, ahol asztaloknál lehet ülni.  A szereplők a szülők és a nagyszülők plusz persze a gyerekek. Kezdjük a nagyszülőkkel, akik különböző motivációk miatt besegítenek a gyerekek délutáni transzportjában. Vannak akik a várakozás közben elalszanak, majd hirtelen felébrednek és nem tudják, hogy már itt van a gyerek vagy még csak most jön. Néha megcsörren irtó hangosan- gondolom a hallásuk már nem a régi- a mobiljuk, amin a szülő kérdezi fel őket, hogy mi a helyzet, ez ilyen távolról aggódó szülő szituáció. Mi lenne? Ha lenne valami, hívná őt a nagyi úgyis. Vannak olyan nagyszülők, akiken látszik, hogy semmi felelősségük nincs, ők csak vannak. Ül mellette a gyerek egy doboz keksszel, amit kibont neki, majd mondja, hogy csak egyet vegyél. Utána minden egyes darabnál rászól, hogy “na, most már elég!”, de egyáltalán nem érdekli, hogy még hat darabot megeszik, közben nyakig be van öltözve és szakad róla a víz. Van az Anyuka, akinek az egyik gyereke bent úszik, a másik nem és unatkozik. Minden alkalommal megveszi neki a frissen facsart narancslevet,  szól, hogy ne játsz annyit a számítógépen- ami szintén alapfelszerelés a büfében- majd leül és keresztrejtvényt fejt. (Én eddig azt hittem, hogy ez csak az idősebbek hobbija a fotelben ülve, esetleg Balatonparton a nyugágyban.) Amikor vége van az edzésnek, megissza a gyereknek frissenfacsartat, majd odaszól a gyereknek, hogy indulás a kocsihoz, megjött a testvér.  Vannak persze a szuperanyák, akik amíg a gyerek edzésen van, ők is úsznak vagy elmennek a konditerembe. Tök jó nekik, én is megszervezhetném ezt, de ilyenkor már éppen kezd lecsúszni rólam a smink, amit úszás után újra fel kellene vinni, ami pedig nekem már sok. Maradok abban, hogy jobban esik reggel mozogni. Futok is mindennap. Minusz 6-ban is. A tempo mondjuk gyors gyaloglás, de a lényeg, hogy 50 perc mozgás. Az egyik szuperjólkinéző barátnőm szerint a hidegben futás jobban hat. Zsírok a minuszban. Ma reggel éppen jöttem hazafelé, ami azért is nagyon jó, mert visszafelé lejt az út és gyakorlatilag futok. Kb. 50 méterről látom, hogy közeledik két kutya. Olyan középtermetűek voltak és nagyon lejött, hogy együtt mozognak, szinte látni lehetett, hogy dumálnak is. Az utcán persze senki nem volt. Hátra néztem, majd a kanyarban megláttam egy 70 év körüli nénit, aki lassan tipegett a hóban. Visszafordultam és megszólítottam, hogy fél-e a kutyáktól. Először gyanakvóan nézett, majd mondta, hogy igen. Huuh, mondom akkor baj van, mert ott jön kettő. Mondta, hogy ő csak eddig jött, ide jár gyerekre vigyázni és már nyúlt is a tasiba a kulcsokért. A lényeg: megkértem a nyugdíjas nénit, hogy kisérjen el (!) a házunkig, menjünk el együtt a kutyák mellett, tegyünk úgy együtt, mintha ők ott sem lennének, mi viszont már régóta ismernénk egymást. Mondta, hogy jó, de inkább csak a szemével követ, megvárja amíg bemegyek a házba. Ott intettem neki, ő is visszaintett és gondolom felhívta a háziak telefonján a barátnőjét, hogy elújságolja a mai nap storyját.

Folytatásos kisregény

Játszó tér- második részlet

Tavaly ilyenkor még terhes voltam Kópéval (a kisebbik fiú beceneve a két keresztnevéből adódó legegyszerűbb verzió), egy rövid időre egyértelművé vált, hogy mint individum újra megszüntem létezni. A hívó felek igen nagy aránya többes számban kérdez „hogy vagytok?”, ami csak azért elviselhető, mert tudom, hogy egyszer vége lesz. Az első gyereknél biztos voltam benne, hogy mostantól többes szám első személy maradok, mindig körül kell majd néznem, amikor kérdeznek felőlünk, hogy hányan is vagyunk jelen; csak a korrekt válasz miatt. Bármennyire is konformista vagyok azt nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy próbálok úgy jelzőzni a külvilágnak, hogy két (lassan három) személyről kérdezhetnek külön-külön, hogy ha a gyerek teleteszi a pelust, akkor nem mondom azt, hogy „kakiltunk”.

Az első gyereknél nagyon hamar visszamentem a Vállalathoz, első-és kizáró sorban az anyagiak miatt. Más kérdés, hogy utána karrier szempontból jól alakultam, kipróbálhattam magam, a boldog monopol-idő végén, a verseny eleje- közepén küzdhettem, hogy telefonáljon a magyar. Ákos akkor még agysebészként fungált, azóta pályaelhagyó lett; ép aggyal felmérte: vagy most vált, vagy semmikor. Zazának (ez lett a beceneve a nagyobbik fiú gyermekünk) annyi maradt meg, hogy amikor Activity-zünk és éppen egy fejet húz, amit egyszerűen elmutogathatna, azt mondja (mert körülírni is lehet): ezzel dolgozott régen az Apa.

A Phd. után egy év feltöltődés alatt kivesézte a múltat és felkészült a következő életére. Ez nagyjából annyit tesz, hogy lassan a piros lámpánál is el tudja dönteni, hogy három millió forinttal belevágjon a rőfös-boltba vagy vissza kettő padlógáz. Jelenleg egy globális tanácsadó cégnél dolgozik.

Néha persze eszembe jut a vállalat. Nagyon pozitív élmény volt az egész búcsúztatós fázis. A nulladik fázisban dőlt el a sorsom egy jó időre, amikor is a végkielégítésemről tárgyaltunk. Mindegyikre felkészültem, tudtam, hogy a mi a legjobb és mi a legrosszabb verzió. Arra optimalizáltam, hogy a szerződésemben szereplő hónapokat elismertessem a tárgyalópartnereimmel. Tekintve, hogy elég régóta ott dolgoztam, nagyjából levettem, hogy kivel kell, kivel ajánlatos és kivel nem kell beszélnem. A kulcsember a HR-es kollegina volt, akinek én egy voltam a száz közül, de nekem az általa elmondottakból kellett kiszámolnom a valószínűségeket.

Paradox módon a listámon hamar kiesett a közvetlen főnököm, mert úgy ítéltem meg, hogy semmilyen ráhatása nem lesz a végeredményre, viszont a vele való beszélgetés minimum hetekbe tellett volna. A hetekről annyit, hogy ekkor voltam nyolc hónapos terhes.

A főnököm főnöke még friss hús volt az arénában, úgyhogy legjobbnak láttam, ha kész helyzetet és arra való 1,2,3 opciót ajánlok neki. Arra, hogy ez egy liftben történik majd, persze nem számítottam. Az a bizonyos másfél perced van, hogy elmond a lényeget. Ez ott, akkor, élesben ment. Én beszáll, ő nem ki. Ketten vagyunk, a falnak nincs füle, jöhet a deal. Abban biztos voltam, hogy bármennyire is szimpatikus vagyok neki, kerek négy hónap után egy ekkora vállalatnál fogalma sincs, hogy ilyenkor mi a helyzet. Egy szerencsém azért volt: a pasi nem volt tök hülye, néhány kör után levette, hogy véletlenül most az van, hogy neki szinte semmit nem kell tennie és nekem az akár nagyon jó is lehet. Az emberek szeretik, ha nem nekik kell utánajárni egy „vadidegen” problémájának a megoldásában, ezért kevésbé tudálékosan, de annál határozottabban vázoltam a szitut. Szerencsére nem kellett nyomva tartanom az „ajtó bezár“ piktogrammot a liften, mert csak az volt a dolga, hogy a végén bólintson, ami azt jelentette, hogy elindulhat a folyamat. A legnehezebb az volt, hogy mindez időre le is legyen írva. Miután aláírásra került az összeg az összes érintett magának vindikálta a sikert. Mindenkinek volt egy story-ja arról, hogy az ő közbenjárásával, hogyan sikerült ennyi pénzt kisajtolni a szervezetből. Mindegyiket meghallgattam, megköszöntem, de az ellenőrző kérdéseket most mellőztem. Vicces volt.

Az otthonlévő kedves Anyukáknál eléggé szór, hogy mikor, de nagyjából egy és hat év kivonulás a közéletből után kezdődik a jammerolás, hogy akkor most mi a next step. Otthon is maradna, unja is a gyerekét, keresni is szeretne, társaságot is kíván. Mindezzel együtt persze előrántja a kognitív disszonanciáját, amit a nagytöbbség folyamatos panaszkodással enged ki magából. Vagy az a baj, hogy nincs hova visszamennie dolgozni, vagy az, hogy van hova de igazán nem is akar menni, vagy alapvetően lusta, de más is visszamegy, ezért van mehetnéke. Van miről beszélni a többi sorstárssal. Nem mondom, hogy nem nehéz a „találjuk ki magunkat” téma, de az a tapasztalatom (hallgattam elég ilyen történetet), hogy kevés olyan megoldás van, amikor mindenki jól jár. Az biztos, hogy a Vállalathoz csak akkor mennék vissza, ha ugyanazt csinálhatnám- persze teljesen másképp csinálnám-, ugyanannyi emberrel és egy vízióval rendelkező főnökkel. Tekintve, hogy ennek a valószínűsége elég kicsi, mert más csinálja ugyanazt, ugyanúgy, kevesebb emberrel, vízió nélkül. Ha találok valami elfoglaltságot, ami többet hoz a jegybanki alapkamatnál, akkor belevágok.

Most, hogy a másodikat várom, lehetőségem van arra, hogy egyes szám első személyben eldöntsem, hogy mikor és mit kívánok kezdeni magammal. Az biztos, hogy nem fogok beiratkozni különféle tanfolyamokra batikolni, korongozni vagy egyéb kézművességre. Soha nem vonzott ez a téma, abszolút ügyetlen vagyok ezekben, valamint semmi jelét nem látom, hogy bármikor is hasznos tagja lennék ezekkel a szakmákkal a társadalomnak. Ezek helyett valami személyre szabottra vágyom, de nem várom el, hogy valaki kitalálja helyettem. Ja, és mégegy: nem szeretném ha kifutnék az időből, de sürgetni se sürgessen senki. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy dombonülő vadászkutya-tartásban keresem a lehetőségeket, de nyitva tartom a szemem.

A hegyen van például egy LOTTO-zó, ami ún. egyszemélyes LOTTO-zó, tekintve, hogy az ember (40-50 év körüli, cigiző, kicsit hajlott hátú, szemüveges pasi) plusz egy ikszelőn kivül nem nagyon fér be senki. Illik rá, hogy „Anyámmal élek, kispolszkival járok és ne legyek ideges?” mondás. Korrektül leokézza a lotto számokat, van nála toll (több is), ennyi.

Zaza ebben az évben mindösszesen (ez olyan könyvelős) 5-6-szor járt ott, de a lényeg: abból háromszor nyert a maga kaparósával! Bement, vett egyet, itthon lekaparta (nem siet vele) és nyert. A bodegája mellett volt régen egy zöldséges, de kb. két éve zárva van. Ha szemben állunk a bódéval, akkor balra tőle van egy nagy közért (kritikátlanul rossz), a cukrászda, a gyógyszertár, a bölcsőde; mindez közvetlenül a fogaskerekű egyik megállójától kb.50 méterre, a buszvégállomás szomszédságában. A zöldséges helyén képzeltem el a következő életem üzleti virágzását. Kiszámoltam, hogy csak az ovikból (négy is van fent) minimum kétszáz- kétszázötven gyerek szüleje hajt el minden nap majd az ex zöldséges mellett. Csúcsidőben (amikor kirándulnak a Normafához vagy szánkóznak) legalább ötször ennyi a nép. Akkor, ott úgy gondoltam, hogy ha nem répát és karalábét árulok majd, hanem bármi mást, azzal már beüt a nagy pénz. (Folyt.köv.)