El tudtam volna én is elkezdeni a saját blogomat, de ennél jobban senkitől nem hallottam megfogalmazni mindazt, amit valóban lényegesnek tartok 2010-ben, amikor öt év után újra blogolok.

"...kicsiny gyermekkorom óta teljesen feleslegesnek tartom tudni valakiről, hogy hol született, szerette-e gyerekkorában a természetet és csonka családban nőtt-e fel. Nem hiszek Istenben, a kései barátságokban és azokban a döntéshozókban, akikben nem motoszkál az állandó kétely. Nem hiszek a tehetségben munka nélkül, és a munkában elkötelezettség nélkül. A boldog élethez nem kell sok pénz, de kell annyi, hogy az ember bármikor vehessen egy kuktát vagy kibérelhessen egy autót egy hétre. A Fogyasztó az a személy, aki régen import ingben könyveket olvasott és volt egy fotelja, amiről nem tudta, hogy mi került ezen a fotelen ennyibe. Ma viszont egy célcsoport eleme, értékválasztása, attitűdje, vásárlóereje és konferenciája van. Ez jó. Reméljük, egyszer elmúlik neki. Olvasni jó. Én is szeretek."
(Superman)

1 Egy éve kettőnél többen kérdezik meg naponta, hogy mikor lesz folytatása a könyvnek.

5 Pár napja bele-bele olvastam és még van legalább öt poén, amin még most is tudok nevetni.

4 Egy hónapja egy sörözőben erről beszélgetett négy férfi, az egyik idézett is belőle.

60 A nők direktbe gratuláltak, bár volt egy jó hatvanas, aki szerint túlteng benne a szleng.

2 Annyi minden történik, hogy hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kezdtem el a másodikat.

Az lesz a címe, hogy: Idő kérdése (Question of time- már akinek ez mond valamit)

Előtte viszont olvassatok bele az elsőbe.

Játszó tér

Azt írta Tom, hogy pakoljak és a többit bízzam rá. A jegyek a reptéren lesznek, csak oda kell mennem és elegánsan felvennem a kisasszonytól. Így beszélt, ő még a nagyanyjától tanult magyarul. Először elfogott a félsz, hogy mindezt, hogy fogom én megszervezni, de ahogy teltek a percek- és egyre többször rohantam el az előszobai tükör előtt- ez az energia átváltozott a „hát persze, hogy megérdemlem“ érzésre.

Gyorsan megnéztem az interneten, hogy milyen idő van New York-ban, majd mindent kiszórtam a földre, amit eddig bepakoltam. Vegyük úgy, hogy itthon megbolondult az időjárás és ott normális. (Éreztem, hogy hamar rá tudok hangolódni a témára.) Rákerestem Andy-re, kinyomtattam az eddigi teljesítményét, hobbiját, feleségeit. Reménykedtem, hogy legalább egy témában lesznek közös pontjaink. Láttam, hogy az amerikai futball a kedvence, amit sosem értettem, úgyhogy beírtam ezt is és nyomtattam a játékszabályokat. Túl sokszor fordult már elő, hogy ilyen apróságokon múlott a mennybe menetelem.

Felhívtam Ákost, hogy ne izguljon- mindenki szereti, ha így kezdődik egy mondat-, de pár napra (miért nem lehet mondani, hogy mindösszesen három nap?) el kell mennem NY-ba a film ügyében.

Mondta, hogy éppen tárgyal, szívesen hallana többet is a témáról, beszélhetünk-e pár perc múlva, csak annyit kér,hogy hadd menjen ki a teremből. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd, amikor ötösünk lesz a LOTTO-n és felhívom a férjem, aki éppen tárgyal valahol, én meg mondom neki, hogy gyorsan menjen ki, cserébe mondok egy jó hírt. Na, ez pont ilyen volt, csak a milliárdok hiányoztak.

Felhívtam Kamillát, hogy most váltanám be azt, amiről oly sokszor biztosított, miszerint bármikor vigyáz a gyerekekre, csak szóljak. Csak néhány óra, utána Ákosnak úgyis hiányérzete lesz és értük megy. Szóltam.

A taxiban arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha nem lesz ott a repülőjegy, ha csak egy üzenet vár majd azzal, hogy másképp alakultak a dolgok. Mit mondok a kisasszonynak- mindig is sokat foglalkoztam a külvilággal, ki-mit gondol majd rólam-, mit mondok a taxisnak, akinek majd csak egy kört kell tennie és ugyanaz az utas ül majd az autójában. A címet legalább nem kell majd bemondanom. Mit mondok Ákosnak? Neki mindig is volt humorérzéke, úgyhogy ő lesz a legkönnyebb.

Volt egy kis sor is, legalább kinyugodtam magam és arra gondoltam, hogy ha már az elején ennyire kész vagyok, akkor mi lesz később. A kisasszony átadta a borítékot, benne az első osztályú jegy. Retúr.

A helyzeteknek általában van egy olyan pontjuk, amikor azt mondjuk, hogy „na, ha ezután már nem történik semmi, már akkor is jó“. A kávémat kortyolva- mindig százszor meggondoltuk, hogy vegyünk-e valamit a reptéren hatcsillagos áron, de most így volt íve a történteknek- arragondoltam, hogy végül is most már elmondhatom, hogy majdnem megfilmesítették a könyvemet. Szerintem egy K- Európai már a nulladik fázisból is tud profitálni.

Amióta megjelent a könyv nem is gondolkodtam rajta, szinte már alig emlékeztem a részletekre. Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába, miszerint ott ülök majd talpig rúzsban a nagynehezen összehozott találkozón és nem tudom, hogy miről szól a könyv, de prímán elbeszélgetek az amerikai futballról. Elmentem a mosdóba- kicsit rosszul is lettem- és visszafelé vettem egy példányt a sajátomból. „Nem, nem kérek hozzá zacskót. Köszönöm.“

Bekanyarodott a gép, elkezdték pakolni a kajákat a tengerentúlra. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor utaztam egyedül repülővel. Ilyen tortúrásabb utaknál- sok a várakozás, sok a levegőben töltött idő-, az ember fel-és magába száll, próbál feladatok kitűzni maga elé az útra. Én nem bírom az ismerkedést a repülőn, bár kétségtelen, hogy ha az ember kémiailag rá van hangolódva egy love is in the air-re, akkor kíváló terep egy ilyen út. A playlist-en beállítottam egy hosszabb válogatást és elkezdtem a valóságos időutazásomat. Mostantól kezdve kilenc órám van arra, hogy a kevesebb több-jelleggel átgondoljam az elmúlt évet.

Azt az évet, amely választ adott a férjem kérdésére, hogy mit szeretnék csinálni tíz év múlva. Emlékszem, hogy azonnal adtam a választ (engem úgy szocializáltak, hogy egy kérdésen nem kell gondolkodni), hogy gyerekek, család,boldogság, majd ezt még megfejeltem néhány materiális darabbal. Mondta, hogy ez tök jó, de nem ez volt a kérdés, hanem az, hogy vannak-e az életem puszta fenntartásán túl olyan céljaim, amelyek örömmel töltenek el, és amelyekért- még fogyasztásom kárára is- hajlandó lennék időt és energiát áldozni.

Kérdezte ezt akkor, amikor testi, lelki-és intellektuális leltáram, életem 33.évében nagyjából a következő volt:

- 7o kg testtömeg. A BMI-om jelenleg nem értelmezhető.

- A lábméretem pár hónapja egy számmal megnőtt.

- Lassan tíz éve élek házasságban egy agysebésszel, akihez nem az autójáért mentem feleségül.

- Van egy 5 éves fiúnk, aki már most, ebben a formájában is a nők bálványa.

- Nemsokára megszületik a második fiúnk, akihez már megszületése előtt nagy reményeket fűzünk.

- ELTE-re jártam, két szakra is, amikor még az volt a jelszó, hogy magadnak tanulsz, nem az iskolának.

- A karrierem csúcsa egy középvezetői beosztás volt, a boldog monopoltelkos időben. (Volt személyi használatú autó is.)

Mivel tisztában voltam vele, hogy a kérdés jelenleg túlmutat az átlagos képességeimen, ezért időt kértem- ezt már ő tanította, hogy ha valami nem megy elsőre, akkor lehet később is- és megígértem, hogy kitolom a második gyermekünket és utána azon leszek, hogy válaszoljak. (folyt.köv.)